2013. november 13., szerda

SZÜLŐNEK LENNI SVÉDORSZÁGBAN




Education is the most powerful weapon which you can use to change the world.” Nelson Mandela


Az oktatás a leghatalmasabb fegyver, amivel megváltoztathatjuk a világot. Ezt valószínűleg nagyon sok politikus tudja, a kérdés csupán az, hogy milyen világot „álmodnak” a döntéshozók. Az esélyegyenlőség világát álmodják, vagy valami mást? A haladás államát kívánják megteremteni, vagy valami mást? Mosolygó, önbizalomtól ragyogó arcú, elégedett és egészséges emberek társadalmát akarják, vagy valami mást? És az emberek maguk, vajon mit akarnak?

Legyenek ezek költői kérdések, válaszok nélkül (vagy mindenki gondolkodjon el a lehetséges válaszokon).

Most saját svédországi szülői tapasztalataimat osztom meg, amiből talán felsejlik, mit gondol a svéd társadalom erről a fegyverről és a világról.

Domost is magammal hoztam, aminek több oka van. Egyrészt nem akartam magam halálra aggódni, hogy vajon hol jár, mit csinál a tizenhét éves nagyfiam egyedül vagy a bátyjával vagy a barátokkal, felnőttek irányítása nélkül. A serdülő kor, szerintem, rendkívül érzékeny korszaka az emberi életnek. Nem szabad a már-már felnőtt gyerekek kezét elengedni, mert bár azt hiszik, mindenre képesek, és persze, sok mindenre képesek, mégis könnyen elvesznek a kortársak véleményeinek rengetegében, a média, az internet, a „kockuló-felületek” káoszában. Jó, ha ebben a reszocializációs életszakaszban ott állnak a szülők a háttérben, és támogatnak, figyelnek, segítenek, ha kell.

Másrészt meg vagyok róla győződve, hogy rengeteg előnnyel jár, ha az ember élete bármely szakaszában megismer egy másik kultúrát, egy másik országot, egy másik iskolarendszert. Többek között nyitottabb, toleránsabb, kreatívabb lehet, új nyelveket tanulhat, és végül könnyebben veszi az akadályokat későbbi élete során.
Nem tudom, Domos akarta-e ezt a kalandot, ami az ő esetében számos buktatót jelenthet, de egyelőre úgy tűnik, hogy viszonylag jól veszi az akadályokat.

Mielőtt elindultunk Svédországba, a Deák Ferenc Gimnázium igazgatójától megkaptuk az engedélyt, hogy Domos magántanuló lehessen otthon, és ha esetleg úgy adódik, halaszthat is egy évet. Ezért nagyon hálás vagyok. Köszönöm. És nagyon köszönöm Engi Katalin igazgatóhelyettesnek, hogy támogatott bennünket, és ugyanazt gondolta, amit én is.

Nyáron próbáltam iskolát találni, de persze senki nem válaszolt az e-mailekre, amiről akkor még azt gondoltam, hogy a nyári szünet miatt van. Közben kiderült, hogy szinte alig van olyan hivatal, iskola, intézmény, ami válaszol, viszont ha válaszolnak, akkor rengeteg tanácsot és támogatást adnak. A telefonálás sem volt okos gondolat: többnyire üzenetrögzítő válaszolt, vagy az sem. A legjobb, ha az ember személyesen megy oda, ahol valamit szeretne megtudni, vagy pontosan meg kell találnia az adott ügy illetékesét, és addig kutatni, kérdezősködni, míg meg nem szerzi az adott személy saját mobiltelefonjának a számát.

A tanév Svédországban augusztus 19-én kezdődött, mi pedig konkrét iskola nélkül érkeztünk ide.

A felkészülés részeként számos oktatási intézmény honlapját áttanulmányoztam, köztük a gimnáziumokét is, amelyek egyúttal felnőttképzőként is működnek. (Erről egy másik bejegyzésben írok.) Három iskolát sikerült találnom, amiről azt gondoltam, hogy jó lesz a fiamnak.
Az egyik a Folkuniversitetetben működő kicsi nemzetközi gimnázium volt (Internationella Gymnasiet i Uppsala), amiről kiderült, hogy csak svédül lehet tanulni, vagyis, ahogy az igazgatónő írta, sajnos nem tudják felvenni Domost, aki nem tudott akkor szinte semmit svédül.
A másik a Kunskapsgynasiet volt, ami egy alternatív iskolatípus, rendkívül izgalmas módszerekkel. Tulajdonképpen tutor rendszerrel tanulnak a gyerekek, mindenki a saját ritmusának megfelelően. A tanárok segítik őket mindenben. Rengeteg projektmunka, kooperatív tanulási formák, gyakorlat található a módszereik között. Az igazgatónővel végül sikerült beszélnem, de ő azt mondta, hogy már 4 olyan tanulójuk van, aki nem tud svédül, és nem tudnak több gyereket elvállalni.
A harmadik szintén nemzetközi és angol nyelvű iskola volt, de arról kiderült, hogy csak általános iskola 9. osztályáig tanulnak ott a gyerekek.
Hosszú kalandok, az összes iskola honlapjának áttanulmányozása után, és néhány ember tanácsainak segítségével végül felhívtam a megfelelő iskola megfelelő telefonszámát.

Katedralskolan – International Baccalaureate, vagyis IB program





A Katedralskolan Uppsala egyik legerősebb gimnáziuma. Nem is igazán nézegettem a honlapjukat, mert fel sem merült bennem a gondolat, hogy egy ilyen iskolába járjon a fiam. Végül mégis felhívtam Sven Jonssont, az IB program igazgatóját (rektornak hívják svédül). Rendkívül kedves és nyitott volt velem, és másnapra megbeszéltünk egy találkozót, ahová Domost is magammal vittem.

Ez a találkozó mindent megváltoztatott bennem, amit eddig a szülői státuszról gondoltam. Mindent el kellett felejtenem, amit eddig tudtam az iskola és a család, szülő és gyerek viszonyáról. Az történt ugyanis, hogy amikor Jonsson tanár úr meglátta, hogy ott a fiam, aminek nagyon örült, már nem is velem „találkozott”, hanem Domossal. A beszélgetés kettejük között zajlott, hiszen nem velem, hanem vele van dolga az iskolának, a tanároknak. Én csak hallgattam és figyeltem.

A programigazgató mindent elmondott a programról, megkérdezte Domost, hogy mit gondol a tanulásról, mit szeret csinálni szabadidejében, mit olvasott legutóbb, mi érdekli őt igazán. Egyáltalán nem érdekelte, hogy én ki vagyok, mi a címem, rangom: a gyerek érdekelte. Domos kicsit megszeppent ettől a figyelemtől, és izgult, hogy mi lesz, de végül jól vette az első akadályt.
Jonsson tanár úr teljesen világosan megmondta: itt tanulni kell, olvasni, sokat, itt gondolkodni kell, alkotni, kreatívnak és aktívnak lenni, és mindenekelőtt le kell tenni egy felvételi vizsgát angolból és matematikából. „Ha a vizsga jól sikerül, szeretettel látunk. Ha nem, akkor haza kell utaznod. Vállalod?” – „Vállalom.” – mondta Domos határozottan.


Másnap 8:30-kor volt a vizsga, ami, mint kiderült, nagyon jól sikerült. Az angol teszt ráadásul angol irodalom és esszéírás volt. Domos, aki otthon közepes tanuló volt, itt 90%-os eredménnyel teljesítette azt a vizsgát, amitől (mint kiderült később néhány itteni szülőtől) sok uppsalai gyerek fél, és nehéznek tart, de szeretne teljesíteni.

Jonsson tanár úr felhívott, hogy örömmel látják Domost, engem pedig szülői értekezletre.
Arra a kérdésre, hogy milyen iskolai felszerelést vegyek a gyereknek, az volt a válasz, hogy egy jegyzetfüzetet és egy tollat. Az iskolában megkapja a tankönyveket, néhány napon belül egy laptopot, amit csak tanuláshoz használhat. Ráadásul az ebédért sem kell fizetni.

A gyerek reggel elindul, mindent megkap, ő áll az oktatási folyamat középpontjában, aztán hazajön, és projekteken dolgozik, olvas, ír, interneten kutat, aktív. Furcsa neki, persze, ez a nagy figyelem. Most tanulja, hogy szabad gondolkodni, sőt, tilos magolni, másolni, tilos a ctrlC/ctrlV technika, vitatkozni kell, véleményt cserélni, meggyőzni másokat, kérdezni kell, folyton kérdezni.

Én pedig azt érzem, hogy Svédországban szülőnek lenni jó. És nyugdíjasnak lenni is jó, és fogyatékkal élőnek lenni is jó, tanulni vágyó felnőttnek lenni is jó. De ezek már más történetek.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése